Az Egyesületünk 2023.szeptember 24.-én tartja következő közgyűlését, melyre szeretettel várja tagjait! A tagfelvétél folyamatos, Egyesületünkhöz várjuk az érdeklődőket!
A meghívó az alábbi linken érhető el.
Az Egyesületi közgyűlés határozatképes volt, jegyzőkönyve az alábbiakban érhető el:
Az 2022. év több szempontból is termékenynek bizonyult a magyarországi japán harcművészetek gyakorlói számára, hiszen számos publikáció mellett több esemény is újra megrendezésre kerülhetett. A fordításokon túl egy könyv is napvilágot látott, ami hazánk történelmének egy igen érdekes korszakába kalauzol minket. Megvallom őszintén ezen korszak japán harcművészeti magyar vonatkozásával én magam sem voltam tisztában, így számos megdöbbentő információval találkozhattam a könyv olvasása során. A szerző, Halász Attila, aki maga is rendkívül jártas a japán harcművészetek terén és tekintélyes eredményeket tud felmutatni munkásságával, nem sajnálta idejét és energiáját, hogy a rendelkezésre álló dokumentumokat felkutassa a levéltárakban, regiszterekben, sőt, felkeresse az időszak prominens személyeinek leszármazottait, hogy tőlük is szerezzen információkat, relikviákat, és könyvében ezeket összegyűjtve és rendszerezve megossza velünk. A japán harcművészetek története rendkívül érdekes terület, a Japánon belüli alakulása mellett nemzetközi elterjedése is olyan ismereteket tartogat számunkra, amitől jobban megérthetjük működésük és elveik mellett az átadás folyamatát, melynek végén mi magunk, jelenlegi gyakorlók vagyunk megtalálhatóak, így kicsit sajátunknak is érezhetjük ezt a történetet.
A borító egyszerű, minőségi, elég erős, megfelelő kontraszt, és kialakításában a színekkel japán zászlóra emlékeztet. A téma központi figurái közül négy ember található meg rajta, fentről lefelé az alábbi sorrendben:
Tobari Takisaburō,
Fleck Gyula,
Sasaki Kichisaburō,
Wladimir Kasulakov.
Az Egy Csepp Alapítvány gondozásában megjelent könyvet kézbe véve két dolgot állapíthatunk meg azonnal: terjedelmes, és súlyos. Ez egyfelől a rendelkezésre álló dokumentumok bemutatásának teljességére törekvés miatt lehet, másfelől a jó minőségű papírnak köszönhető, mely nálam a sok utazás (ilyenkor sokat tudok olvasni) és a sok lapozgatás (mivel sokszor vissza-vissza lapozva teszem helyre és kontextusba a dolgokat) során is rendkívül jól bírta a gyűrődést, szakadás nem keletkezett a lapokon, viszont ha hajlik valahol, annak azonnal nyoma marad. Mivel még nem nyúztam sok évet a könyvet és mivel még olyan friss, hogy az egyesületi könyvtárból sem kölcsönözték ki, így a ragasztásáról egyelőre nem tudok érdemben nyilatkozni, viszont egyetlen lap sem gyengült meg és hagyta el helyét sem olvasás, sem lapozás, sem pedig utazás során. Aki hozzám hasonlóan út közben (is) szeret olvasni készüljön fel, hiszen a könyv súlya eléggé határozottnak tekinthető, így azzal a napi csomag kialakításánál számolni kell.
A könyv szerkezete jól átlátható, logikusan felépített, a tartalomjegyzék valamint a hátul található jegyzékek (szójegyzék, névmutató) könnyen kereshetővé teszik a szöveget és nagy segítséget nyújt ha újra fel akarjuk venni a szálat, vagy keresünk valamit. Ez szükséges is lehet, hiszen a könyv terjedelme 388 oldalra rúg, számos nevet, szakkifejezést és helyet említ.
A könyv első fele bevezetést, köszönetnyílvánítást, valamint ajánlásokat és előszót tartalmaz, majd egy rövid segédletet a forgatásához. Itt kitér arra, hogy az idézetek, korai újságcikkek a japán szavak átírásánál hallomás alapján igyekeztek azokat valahogy átültetni, így ne lepődjünk meg rajtuk. Ez egyébként egyfelől hiteles, másfelől kultúrtörténeti érdekesség, nyelvészeknek még csemege is lehet. A könyv amúgy rendkívül pontos, nagyobb hibával csak itt az elején találkoztam, mikor is megemlíti az iskolát, ahol Jigoro Kanō igazgató volt, és a helyes Tokiói Tanítóképző Főiskola helyett Tokiói Felsőbb Általános Iskolát ír. A ma Tsukuba Egyetem néven működő intézmény valamennyi Jūdōról és az alapítójáról szóló cikkben és kutatásban szerepel, hiszen Kanō sensei munkásságának jelentős részét itt ültette át a gyakorlatba, számos új elképzelés itt szökkent szárba. Korábbi cikkünkben is olvashatunk róla mely a fekete öv mítoszát járta körbe. A magyar irodalomban fellelhető hibás megnevezés oka sok esetben az, hogy a legtöbb forrás angol nyelvből dolgozik, ahol Tokyo Higher Normal School néven említik az intézményt. A könyv további részében azonban megfelelően kerül említésre, erről Gottner Richárd is gondoskodott, mint nyelvi/szakmai lektor, aki a japán nyelv és harcművészetek szakavatott ismerője, illetve a Budō Baka blog szerkesztője, ami szintén ajánlott a téma iránt érdeklődőknek.
A következő nagyobb blokk taglalja azokat az eseményeket, amelyek a téma gerincét adják: hogyan jött létre a kapcsolat a japán harcművészetek és Magyarország között. Ennek egyik központi figurája Szemere Miklós, aki fáradhatatlan meccénásként támogatta és fejlesztette a magyar sportéletet és lehetőséget adott többek között a Jūdō és Jūjutsu bemutatkozására és meghonosodására is hazánkban. Ő volt aki meghívta az első oktatót Magyarországra, Sasaki Kichisaburō-t, hogy egy hosszabb tanfolyam keretén belül megkezdődjön a munka hazánkban. A tanfolyam részleteivel kimerítően foglalkozik a könyv, szinte mindent meg tudunk róla a részvételi díjtól kezdve, a résztvevőkön át, a helyszínen keresztül egészen a technikákról készült fényképekig.
Szemerei Szemere Miklós (Kisazar, 1856. április 21. – Bécs, 1919. augusztus 20.) magyar író, jogász, diplomata, császári és királyi kamarás, lótenyésztő, országgyűlési képviselő.. Szakterületein számos publikáció és kiadvány szerzője. Pusztaszentlőrincen (ma Pestszentlőrinc) lövőházat üzemeltet, mely helyet adott az első magyarországi Jūdō tanfolyamnak.
Kép forrása: Digitális képarchivum
Megvallom öröm volt olvasni e sorokat, hiszen ezen időszak a Jūdō kialakulásának korszaka, és a könyvből kiderül milyen módon kapcsolódik ez Magyarországhoz, hogyan érkeztek oktatók hozzánk, és hogyan utaztak ki hazánk fiai Japánba, hogy elsajátítsák Kanō sensei fogásait, vagy valamely Jūjutsu iskoláét. Másik központi figura, akivel kiemelten foglalkozik a könyv Wladimir Kasulakov, aki angliában tanulta ki a Jūjutsu technikáit és érkezett Magyarországra ahol főként a rendvédelmi szervek állományát oktatta, illetve bemutatózott országszerte és a régióban. A könyv érinti még a Kaiserin Elisabeth hadihajó tisztikarát, akik két évet töltöttek Kína és Japán vizein, és ahol találkoztak a a japán harcművészet képviselőivel. A leírásokban külön említés történik a szereplőknél arról, hogyan kerültek kapcsolatba a Jūdōval/Jūjutsuval. A szerző vigyázott arra, hogy ahol nem található egyértelmű bizonyíték adott eseményre, ott nem tényként kezelje azt, csupán megemlítse annak valószínűségét más bizonyítékokra hivatkozva, vagy megemlítse miért nem történhetett meg. Így nyugodtan hivatkozhatunk a könyvre amennyiben tudományos kutatómunkához használnánk fel azt, mint forrást.
A könyv szerkezete az ezt követő szakaszban úgy alakul, hogy egy adott személy életrajzát mutatja be, a témát érintő főbb állomásokkal, majd ezt követően adott személyre vonatkozó újságcikkeket közöl időrendi sorrendben, ahol lehetséges napra pontos dátumokkal és a folyóirat nevével. Itt látszik a teljességre törekvés, ami egyben kissé fárasztóvá teszi néha az olvasást, hiszen ugyanazon eseményről többször is olvasunk egymás után, más és más újságokban megjelent tudósításokban, olykor több oldalon keresztül is taglalják ugyanazon eseményt. Érdekes azonban felfedezni a különbségeket a cikkekben, amikor bizonyos tényeket másként állítanak be, máshová helyezik a hangsúlyt, ami úgy fest ez már akkor sajátja volt az újságírásnak. Illetve érezni lehet a politikai beállítottságot egyes cikkek esetében.
A könyv további nagy erőssége, hogy meg említi azon publikációkat, amelyek adott korszakban születtek a témában, mi több, a prominens személyiségek és rájuk vonatkozó újságcikkek után ezeket szépen be is mutatja, sőt, többet teljes terjedelmében közöl is velünk. Ezt nevezhetjük a könyv harmadik nagyobb fejezetének. Megtudjuk, hogy az említett korszakban mikor és milyen nyelveken jelentek meg publikációk, kik írták ezeket. Megvallom őszintén ezek közül elég sok felkeltette érdeklődésem, így igyekeztem beszerezni őket. Szerencsére van amelyik könnyen beszerezhető (például a Testnevelési utasítás 1926-ból, mely külön rész foglalkozik a Cselgánccsal/Jūjutsuval), és van amelyikből replika került kiadásra (Sasaki Kichisaburo – Djudo 1907-ből).
Az első magyarországi tanfolyamonra hatalmas túljelentkezés volt, ebből válaszották ki a szervezők azt a hatvan főt, aki részt vehetett a 4 hónapig tartó megmérettetésen. Mert az volt, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy ők hatan fejezték be csupán. Hogy kik is voltak ők és mi történt velük ezután? A könyvből részletesen megtudhatjuk!
(Kép a szerző engedélyével)
A könyv további erőssége és érdekessége a rengeteg kép, mely szinte odarepít minket a korszakba, és bemutatja az események szereplőit, eseményeit. A képek jó minőségűek annak ellenére, hogy olykor több mint száz év telt el elkészültük óta, ez köszönhető a minőségi rögzítésnek, illetve a nyomda munkának amivel a könyvet előállították. Ahol elérhető, korabeli plakátokat is bemutat, ugyanakkor megjelent bemutatók, tanulmányok és kézikönyvek anyagából is számos képet közöl, ezek között rengeteg technika látható működés közben. Megismerhetünk érdekes élethelyzeteket és rivalizálást a könyvben szereplők között, ami szintén érdekes megfigyelni.
Összességében egy nagyon összeszedett, rendezett, átgondolt és rengeteg információt tartalmazó könyvet tarthatunk kezünkben ha beszerezzük. Érződik rajta a befektetett munka és a teljességre törekvés, valamint az, hogy a szerző mennyire érdekesnek találta maga is témát. Engem újabb kutatásokra és utánajárásra ösztökélt, hiszen egyből rávetettem magam a további elérhető irodalomra, hogy még inkább megismerjem a korszak eseményeit. A könyv egyfelől magyar vonatkozása, másfelől a rendkívül érdekes témája, harmadrészt egy különleges korszak miatt kötelező darab a japán harcművészetek és azok történelme iránt érdeklődők számára! Remélem a jövőben több hasonló gondossággal megszerkesztett és informatív kiadvánnyal találkozhatunk magyar nyelven!
Végezetül egy idézet a Pesti Hírlap 1906. május 15.-i számából, amely megmutatja, milyen érdekesen is írtak a korabeli újságok:
…Kichisaburo Sasaki, A dzsiu-dzsicu tanára is megnézte a versenyt. A kapuban elfogta a fiatalság és hangos banzáj kiáltás kíséretében oly magyaros vendégszeretettel kínálták konyakkal és borral, amellyel szemben a dzsiu-dzsicu teljesen tehetetlennek bizonyult.”
A könyv adatai:
Szerző: Halász J. Attila
Cím: A japán harcművészetek magyarországi kezdetei 1900-1950
Kiadás: 2022, Egy Csepp Alapítvány, Budapest
Terjedelem: 388 oldal, fekete/fehér
Borító: Puha
Ár: 9,800,-Ft körül (Kedvezményes áron megrendelhető a onedropzen.hu oldalon 7,000,-Ft-ért)
ISBN: 9786158219204
A hétvégén lehetőségünk nyílt kitekinteni iskolánkból, illetve betekinteni egy másik iskolába, közösen edzettünk egy kitűnő Wing Chun-os csapattal. Az esemény már csak abból a szempontból is rendkívül érdekes volt, mert iskolánk alapítója szintén tanult és gyakorolt kínai iskolát, név szerint a Xing Yi Quan-t (japánul Kei I Ken – 形意拳). Ugyanakkor számos alapelvet sikerült felfedezni egymás iskolájában, melyek hasonló gondolatokból eredtek, mely néha nagyon is hasonló, azonban a más környezet és felhasználás miatt néha különböző megoldásokat alkalmaz bizonyos helyzetekre. A baráti gyakorlásra a Shinbukan dōjōban került sor, amelynek a nevét maga Tanaka mester adta, es amelyet Hegedüs Zoltán barátom vezet, aki a Hiko-ryu mester fokozata mellett saját iskolával is rendelkezik, az ADC-vel. Ez egy modern önvédelmi iranyzat, bővebben az oldalukon lehet olvasni róla. Alábbi bejegyzés a közösen edzéssel eltöltött napunk tapasztalatait és elemzése rövid summája lesz.
Valamikor nagyjából húsz évvel ezelőtt együtt karatéztam Petz János barátommal egy kiváló Karate iskolában a xx. kerületben. Igazán jó mozgású, kiváló fizikumú srác volt már akkor, nagyon jó hozzáállással és alázattal. Teltek múltak az évek, és másfelé sodort minket az élet. Ő kínai iskolákban mélyült el és tanulta ki őket, hogy oktatóvá váljon, én Tanaka sensei mellé szegődtem, hogy megtanuljam, megismerjem és megőrizzem tanításait. Aztán újra találkoztunk, felvettük a kapcsolatot és beszélgetéseink során hamar eljött a gondolat, hogy edzzünk újra együtt. Ennek során kiváló betekintést nyerhettünk az iskolákba, még ha csak egy rövid időre és felületesen is.
János sikeresen működteti Wing Chun iskoláját több kerületben is, ahol nagyon szuper csapattal dolgozik együtt. Tanításában integrálta a Wing Chun mellé a Jeet Kune Do-t, illetve önvédelem oktatással is foglalkozik. Az általa tanított és képviselt iskola nevéhez híven tényleg nagyon dinamikus, lényegre törő.
Elsőre az egyik legfőbb alapelv tűnt fel nekem mindkét iskolában, ami elindította bennem, hogy párhuzamot vonjak a két iskolával: a lágyság. A japán harcművészetek gyakorlóinak, főként a jutsu iskolákban jártas embereknek ez nem újdonság, hiszen mind a Jūdō, mint pedig a Jūjutsu kifejezések a lágyság kifejezését foglalják magukba. Maga a téma, hogy a japán iskolákban honnan ered a lágyság, mint elv, egy külön nagy cikket érdemel, és mellesleg született is a témában már.
A másik ilyen felismerés számomra az erő leghatékonyabb kihasználására való törekvés, amit szoktak úgy is mondani, hogy minimális erőkifejtés, maximális hatás. Ez szintén nagyon fontos mindkét iskolában, és a japán jutsu iskolák java része is ezzel operál. Könnyen felismerhetjük Kanō sensei gondolatait is e sorok között: seiryoku zen’yō (精力 善用, maximális hatékonyság, minimális erőfeszítés) amit Tanaka sensei a Hiko iskolában szintén sokat hangsúlyoz (“small movement, big effect”). A seiryoku zen’yō alkalmazását és működését egy másik elvvel, a jū yoku gō o seisuval (柔 能 く 剛 を 制 す – 柔 能 剛 制, a lágyság szabályozza a keménységet) fogalmával szemléltette Kanō sensei. Ezen felismerések indítottak el, hogy kicsit beleássam magam még jobban a kínai iskolák, jelen esetben a Wing Chun hátterébe.
Ha valamit szeretnénk megismerni amúgy nagyon hasznos megismerni eredetét, változásait, beleásni magunkat mélységeibe. A Wing Chun irányzat eredete számos dolgot megvilágít elveivel kapcsolatban is. Létrejötte egy apácához köthető, és a környezet és korszak megismerés melyben élt és tevékenykedett szintén számos dologra fényt derít. Ng Mui nevű apáca a shaolin kolostorban élt egészen odáig, amíg a hatalom meg nem támadta és le nem rombolta azt. Ennek oka az volt, hogy menedéket adtak a lázadóknak, akik szemben álltak a Qing dinasztiával. A pusztítás elől öten menekültek meg, köztük az apáca, aki a Fehér Daru Templomban lelt menedékre. Itt a legenda szerint látott harcolni egy kígyót és egy darut, mely olyan hatást gyakorolt rá, hogy lefektette egy új harcrendszer alapjait.
A rendszer ezután egy fiatal lányhoz került, akit a piacon látott az apáca apjával tofut árulni. A lány apja a rá igazságtalanul kiszabott börtönbüntetés miatt menekült a régióba ahol az apáca is menedékre lelt, ugyanakkor a lányt erőszakkal feleségül akarta venni egy nagyon erős férfi, így megsajnálva őt az apáca elkezdte tanítani. A lányt Wing Chun-nak, Gyönyörű Tavasznak hívták. Később erőszakos udvarlóját a tanult technikákkal kiütötte. A technikákat az apáca kérésére a lázadóknak kezdte tanítani Wing Chun, hogy az elnyomó Mandzsuk ellen hatékonyan fel tudjanak lépni. Az elterjedt technikákra már iskolaként kezdtek tekinteni, melynek a Wing Chun férje aki maga is megtanulta tőle a technikákat, a felesége iránti tisztelete jeléül kedvese nevét adta, így lett Wing Chun Kuen, vagyis a Gyönyörű Tavasz Ökle.
Ebből a rövid történetből láthatjuk, hogy mivel első két prominens személyiség is nő volt, a fizikai erőt nem helyezhették előtérbe, mint a győzelemhez szükséges főbb opciót. Könnyen belátható, hogy a vitális pontok szándékos és többszörös támadása is miként kerülhetett előtérbe. Az iskola további történetében is számos sikeres összecsapást találhatunk, melyek mind arra mutatnak, hogy ezek az elvek mindkét nem esetében rendkívül hatékonyan működnek a valós küzdelmi helyzetekben. Azonban bizonyos fizikai szint mindenképpen szükséges a technikák megfelelő végrehajtásához, ami nincsen másképpen a mi iskolánkban sem, de valamennyi iskolára jellemző országtól függetlenül. A technikák ugyanúgy igénylik a megfelelő nyújtást, erősítést, hogy dinamikájuk és ritmusuk ideális legyen.
Érdekes volt látni, hogy ezek az alapelvek hogyan realizálódnak a két különböző iskolában. Mivel a mi iskolánk japán, így elvei, mozgása a kard technikákra épül, azok mélyebb megértéséhez szükséges megismerni a kard használatát, míg a kínai iskolák esetében ez fordítva működik: először a pusztakezes mozdulatok kapnak kiemelt figyelmet, és azokra épül rá adott fegyver használata. A közös gyakorlás során mégis találkoztunk olyan mozdulatokkal, melyek hihetetlen mód hasonlítottak egymásra, jelentősebb különbségnek talán az iskolánk jelentősebb súlypont süllyesztését lehetne említeni, illetve, hogy több földrevitelt használunk a technikák egy nagyobb része esetén. Fontos különbség, hogy a japán Jutsu vonalon az ütés iskola mellett több a feszítés, rögzítés, izületi diszlokációra törekvés, míg a Wing Chun főként ütésekkel és csapásokkal igyekszik támadni a sérülékeny részeket, de nem idegen számukra sem a megfogás, rögzítés és feszítés, rendkívül hatékonyan tudják alkalmazni. A különbségek okai szintén a különböző környezetben és felhasználásban keresendők. A technikák végrehajtása során mindkét iskola igyekszik folyamatos mozgásban maradni, amíg biztonságban nem tudja magát, még az ellenfélről történő leválás is sok esetben hasonlóan alakul. Ez nyilván a hasonló gyakorlati tapasztalatok miatt alakulhatott ki.
Vitális pontok esetén több átfedéssel találkoztunk, csupán azok támadásának módja különbözött. Ennek oka nyilvánvalóan az anatómiában és fiziológiában gyökerezik, melynek megértése és megismerése amúgy fontos pontja kell legyen a harci-harcművészeti oktatásnak. Mindkét iskola minimális számú rúgással operál, azok is inkább alsóbb részekre fókuszálnak, célzottan érzékeny részekre. Érdekesség, hogy a Wing Chun szintén az egyenes vonalú mozgásra törekszik, kerüli a köríves technikákat, akárcsak a mi iskolánk. Hasonlóság továbbá az ellenfél fókuszából történő elmozdulás, ami a Hiko-ryu esetében szinte minden esetben az ellenfél irányaba történik, és mely megoldást a Wing Chun szintén előszeretettel alkalmazza.
Sajnos az idő rövidsége okán sem nyílt lehetőségünk mélyebb betekintést nyerni egymás iskolájába, de az együtt töltött idő és közös munka mindenképpen nagyon örömteli napot és sok tanulást engedett meg nekünk, melyben jól éreztük magunkat és sok tapasztalatot gyűjtöttünk. És ami a legfontosabb: egy nagyon jó barátság mélyült el, és bővült olyan emberekkel akiket itt ismerhettünk meg! Várjuk a következő alkalmakat!
Avagy úszók, köntösök és fekete övek?
Manapság senkinek nem okoz meglepetést amikor ellátogat egy japán eredetű harcművészeti edzésre, ha ott színes öveket lát és azok valamit igyekeznek kifejezni. Nagyjából a minél sötétebb, annál magasabb fokozatú-tudású-beosztású viselője, gondolhatjuk, és a legendás fekete öv található a piramis csúcsán. Azonban nem volt ez mindig így, és sok esetben most sincs… De honnan érkezik ez a fekete öv…
A Japán harcművészeteket két fő részre oszthatjuk, ezek a Koryū (régi típusú) és Gendai (modern) irányzatokra. A koryū iskolák esetében a rendszerezés, előrehaladás más szempontok alapján történt, hiszen teljesen más megközelítést alkalmaztak. Ennek oka tökéletesen érthető volt akkoriban. Egy aktív szamuráj igazolásokat kapott arról mit sajátított el, milyen képességekre tett szert, ezzel saját értékét tudta növelni, ha úgy tetszik önmagát eladni. Lényegében, mint manapság amikor az ember tanfolyamokat végez, hogy megfelelő munkakörbe kerülhessen. Ezen a területen az szamurájoknak számos képzettséget volt szükséges elsajátítani, amelyek nélkülözhetetlenek voltak vagy lehettek a harcmezőn vagy egyéb feladataik ellátása során, mint például vívás, lándzsavívás, íjászat, lovaglás, páncélban úszás, kémkedés, stb.. Ahhoz, hogy egy szamurájnak mihez kell értenie számos munka igyekezett megválaszolni, még törvényi szabályozások is születtek. Egyik ilyen ismert munka például Hirayama Gyōzō Bugei Jūhappan 武芸十八般 című írása volt, mely címének szó szerinti fordítása: harcművészetek 18 fajtája.
Mint látható, itt az igazolások fontosak voltak, a megszerzett tudás számított, fokozatoknak nem volt látható jelölése azok birtokosán. Ezek a dokumentumok, bizonyítványok rendelkeztek a technikák és ismeretek átadása mellett sokszor az iskolák (ryūha) ismeretanyagának örökítéséről mikor a vezető megjelölte az iskola következő vezetőjét. Sokszor szétválások jöttek, iskolák változatai, értelmezési alakultak ki és indultak el más irányba, olykor engedélyezve, hogy származási iskolájuk nevét tovább vigyék valamilyen formában. Itt sokszor a “ha” kifejezés ismerhető fel adott iskola nevében, ez modern iskolák esetében is megfigyelhető, gondoljunk például az Ono-ha Ittō-ryū 小野派一刀流 iskolára[1] (vagy modernebb példa: Hayashi-ha Shitō-ryū), de előfordult a shin 新 szó is, mint valaminek a megújult formája, ezzel elismerve az iskola előfutárát, de kifejezve annak valamilyen formában történő megújulását, változását. Mindezekről elég terjedelmes cikk(ek)et lehetne írni.
A gendai iskolák előmeneteli rendszere ezzel szemben egy másfajta megközelítést használ. De honnan ered mindez? Erre igyekszünk választ adni a következőkben, miközben egy kapcsolódó hiedelmet is eloszlatunk.
[1] Az Ono-ha Ittō-ryū az Itō Kagehisa Ittōsai által alapított Ittō-ryū legrégebbi ága, az őt közvetlenül követő Mikogami Tenzen, másnéven Ono Jirōuemon Tadaaki (1565–1628) alapította, és a modern- ma is létező vívóiskolákra a legnagyobb hatást gyakorló iskolaként tartják számon.
A központi szereplő Kanō Jigorō mester, aki megszállottja volt a nyugati oktatásnak, oktatási rendszernek, ugyanakkor számos más területen is komoly tapasztalattal és szakértelemmel rendelkezett. Munkássága körül számos legenda kering, akárcsak a többi mára már legendássá vált mester körül, kiknek hol mágikus képességeket tulajdonítanak, hol meg nem történt események központ figurájává avanzsálták őket. Kanō mester személyét illetően az egyik ilyen történet, hogy a fekete övet az úszóktól vette, ahol állítólag a bajnokok a köntösükön fekete övet viseltek, ezzel jelezve státuszukat. A valóság, mint ahogy azt látni fogjuk hamarosan, ennél kicsit árnyaltabb és valószínűleg pont az ellenkezője lesz igaz: a jūdōka tanulók voltak, akik korábban kezdtek el fokozatuk kifejezésére és megkülönböztetésre fekete övet használni, és maga Kanō mester volt az, aki magával vitte az úszók közé a jelenséget. De előbb pillantsunk bele a korabeli helyzetekbe, és feljegyzésekbe, hogy tisztább képet kapjunk arról hogyan is indult, fejlődött ez a jelenség.
A Tokugawa sógunátus ideje alatt (1600-1868) az iskolák (ryūha) a tanulmányok szintjeit shoden, chūden, okuden, és hasonló megnevezésekkel illették, néha egyedi neveket adtak, titkos technikákra utaltak a megnevezések, és ezeket tekercseken (mokuroku) rögzítették. Kanō sensei saját iskolájában, melyet eleinte Kanō-ryū jūjutsu néven ismertek, két részre osztotta a tanítványokat: Mudansha (fokozat nélküli) és Yūdansha (fokozattal rendelkező). A yūdansha tanítványok számára létrehozott egy előmeneteli rendszert, melyben egymásra épülő technikákkal és megoldásokkal halad előre a tanuló és egyszerre egy fokozatot ugrik felfelé: első dan fokozatról a másodikra, onnan majd a harmadikra, és így tovább. A dan fokozatokat a Gō[2] nevű klasszikus kínai eredetű táblás játékból vehette át.
[2]A játék közel 2500 éves múltra tekint vissza, már a Beszélgetések és Mondásokban, illetve Menciusz azonos című könyvében is említést tesznek róla. Japánba elég korán került be, de igazán népszerű az 1600-as évektől lett. A játékosok között 30 kyū és 10 dan fokozatot különböztetnek meg. A rendszer előnyt is jelent, ha két játékos között egy kyū különbség van, az alacsonyabb fokozatú egy kő előnyt kap kezdésnél, azonban maximum 9 kyu lehet a különbség, egyben ez a legnagyobb előny ami adható. Kép forrása: wikipedia
Az első két fokozattal rendelkező (első danos) tanítványa Tomita Tsunejirō és Saigō Shirō volt, és 1883 augusztusában kapták. Itt meg kell jegyeznünk azonban, hogy a korai idők dokumentációi eléggé hiányosak, hiszen az első hivatalos nyomtatott oklevelet 1894 május 20.-án adták át az akkor újonnan Shimotomizaka-chō városrészben megnyílt Kōdōkan intézetben. Az sem bizonyos továbbá, mikor válhatott szokássá a fekete öv (kuro obi) viselése a fokozattal rendelkező tanítványok között, Kazukatsu Otsubo, aki 1884 május 28.-án csatlakozott a Kōdōkan-hoz, 1914-ben az alábbi említést tette az övekről:
“A fekete övek akkor jelentek meg először amikor a Kōdōkan Fujimi-chō városrészben volt. Akkoriban semmilyen más iskolában nem viseltek ilyen öveket, szóval bizonyosan Kōdōkan újítás lehetett. Amikor a fekete övet viselő Kōdōkan tanítványok mérkőztek a Keishichō Bujutsu Taikai versenyen, kimagaslottak a többi iskola képzett harcosai közül.”
A források a Fujimi-chō időszakot 1886-1889 közé teszik. Úgy tartják ezen mérkőzések eredménye volt, hogy az iskola be tudott kerülni a rendőrségi oktatásba, hiszen a verseny a rendőrség egyik termében zajlott.[3,4]
Kanō sensei a belépéstől számított három-négy év elteltével engedélyezte a fekete öv viselését a tanulók számára. Később a Kōdōkan vizsgaszabályzatban (1923-ban módosítva) bevezetésre kerültek a színes övek, melyek fokozatokra osztották a fekete öv alatti részt. Ez eleinte 5 különálló fokozatot jelölt, mely az alábbiak szerint volt jelölve:
| Csoport | Fokozat | Szín |
|---|---|---|
| Yudansha | Fekete | |
| Seinen-gumi (felnőttek) | 1-kyu, 2-kyu, 3-kyu | Világos barna |
| Shonen-gumi (gyerekek) | 1-kyu, 2-kyu, 3-kyu | Lila (ibolya) |
| Seinen-gumi és Shonen-gumi | 4-kyu, 5-kyu, és fokozat nélküliek | Fehér |
| Kezdők | Világos kék |
1926 március elsején fenti szabályzat tovább módosult, elsőtől ötödik dan fokozatig fekete színű az öv, hatodiktól kilencedikig piros-fehér, tizedik dan fokozatot pedig a piros öv jelöli.
[3]Dr Mike Kellen – History of Grading System, Conference: British Judo Association Senior Examiners Conference at University of Wolverhampton, may 2015.
[4]Megjegyzendő, hogy erre semmilyen független forrásból származó bizonyíték nem áll rendelkezésre. Az esetet magyar cikk is vizsgálta, Papp Bendegúz a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Rendészettudományi Doktori Iskola doktorandusza, A jūdō és a jiu-jitsu csatája – városi legenda vagy sporttörténeti tény? című cikkében írt róla: “Megkeresésünkre a Kodokan Intézet azt válaszolta, hogy könyvtárukban nincs anyag a kérdéses mérkőzésről. Éppen ezért, bár valószínűleg az esemény a 19. század végén nagy visszhangnak örvendett, a forrásokban említett későbbi hatásait (japán testnevelés megreformálása, rendőrképzés átalakítása, a jiu-jitsu teljes legyőzése) fenntartásokkal kell fogadnunk. A Tokióban rendezett torna inkább egy közéleti eseménynek számított, mintsem egy tényleges szakmai diskurzus része lett volna, így messzemenő oktatáspolitikai következményei nem lehettek.”
http://real.mtak.hu/106997/1/3_Papp.pdf
A kérdés jogos, több cikk is hivatkozik rájuk, az egyik ami említést tett erről 2005-ből származik és Phil Morris írta, aki egy 4. dan fokozattal rendelkező Jūdō-s:
“Az emberek többsége úgy gondolja, hogy Kanō Jigorō volt a megalkotója a Kyu/Dan osztályozási rendszernek, de ez nem igaz. Bárhogyan is, Őt ismerik el az első személynek aki a harcművészetekben alkalmazta ezt a rendszert. A Kyu/Dan (vagy Dan-I) osztályozási rendszer elképzelése valójában kölcsön lett véve a japán kultúra más forrásaiból.
Később a japán állami iskolák a Kyu/Dan rendszert használták a képességek rangsorolására a különböző atlétikai osztályokon. Ezek az osztályok öveket vagy szalagokat használtak az szintek azonosítására, legjelentősebb ezek közül az úszás volt, ahol a haladó úszók fekete szalagot viseltek a derekukon, hogy elkülönüljenek a kezdőktől az úszóversenyeken.”[5]
A fenti cikk semmilyen forrást nem jelöl meg az állítás alátámasztására, viszont úgy tűnik számos oldal és cikk hivatkozott rá a későbbiekben sőt, egy időben még a wikipedián is olvasható volt. Utalás olvasható más forrásokból is, különféle változatokban. (https://martialhistoryteam.blogspot.com/2020/05/martial-arts-ranks-clarifying-origins.html)
A valóságban a kép, ahogy az lenni szokott, jóval árnyaltabb volt. Abban az időszakban, az 1800-as évek legvégén és az 1900-as évek legelején, számos változás történt nem csak Kanó sensei harcművészeti iskolájában. Talán kevesen tudják, de Kanó sensei adott időszakban iskolaigazgató is volt (1890 és 1920 között háromszor is), ezért, és azért is mert ehhez a lehető legjobb helyen is volt, számos területre hatást gyakorolt munkássága, melyet mellesleg nem egyes egyedül önmaga vitt véghez. A szóban forgó egyik ilyen terület ténylegesen az úszás volt, amit Kanó sensei nagyon komolyan vett. A Tokiói Tanárképző Főiskola (東京高等師範学校 Tokyō Kōtō Shihangakkō) Igazgatóként, minisztérium alkalmazottként rendkívül fontosnak tartotta a pedagógusképzésben az úszást, úgy gondolta ahhoz, hogy a tanító megfelelő biztonságban tudja a tanítványokat az úszás is az elengedhetetlen képzettségek közé tartozik. Erről tesz említést a The History and Problem of Swimming Education in Japan cikk is:
http://spbio.naruto-u.ac.jp/matsui/Materials_files/Matsui-IAHSFF%202012_Book.pdf
A shihangakkō tanítóképző iskolákmegnevezése volt általános- és középiskolai diákok tanítói számára, főként a háború előtti időszakban.
Adott időszak úszás oktatását és annak változásait nagyon jól összefoglalja az 1911-ben megjelent Kōyūkai hatten-shi (Az Iskola Tanács története) egyik fejezete, a Yūeibu-shi (az Úszó Klub története), melyet Tanaka Keiji írt.
1902 júliusában 60 hallgatóból álló csoport utazott a Kagamiga öbölbe (鏡ケ浦) a kéthetes úszóprogramra, ahol alábukást és lebegést gyakoroltak Kobori Heisakuval, a Kobori-ryū mesterének vezetésével. A programot két hetesről két hónaposra bővítették következő évben 1903-ban, és a hallgatók már 3 ri (kb. 11,8km) távolságot felölelő úszásban is részt vehettek. Ezt 18 hallgató teljesítette sikeresen. Ebben az évben a program vezetője Ueda Seiji, a Shinden-ryū úszóstílus mestere volt. 1904-ben már 60 résztvevő vágott neki a 3 ri távnak, melyet 43-an sikeresen abszolváltak. A Kōyūkai hatten-shi említést tesz még egy mesterről, Nakano Jirō-ról (Tokiói Egyetem) aki hihetetlen szakértője volt a Shinden-ryū úszásnak, és bátor, példa nélküli módon keresztezte korábbi úszóiskolák technikai anyagát, mint a Suifu-ryū noshi-oyogi-t, Kobori-ryū tōsuijutsu-t és Kankai-ryū hira oyogi-t, és nekilátott egységes szakmai megnevezéseket alkotni a különböző eljárásokra, mint például aori yoko-oyogi ichidan (első szintű ollózás, oldal csapással). Ezt az 1904-ben megjelent Iskolai Tanács folyóirat 5. kötete taglalja, akárcsak az újdonságnak számító Úszás Gyakorlás Irányelveit, ami konkrét technikákat is említ, mint hasznos ismeretanyagot az úszás oktatásban (Suifu-ryū noshi-oyogi: ollózás oldal csapással), Kobori-ryū tōsuijutsu: körkörös mozgás lábbal és Kankai-ryū hira-oyogi mellúszás béka rúgással).
1905-ben Kanó igazgató már valamennyi első éves hallgató számára kötelezővé tette a részvételt egy kéthetes, Hōjō parton tartott úszóprogramon, ahol a fenti technikák oktatása folyt, és minden nap vízbe kellett menni a hallgatóknak a program vezetője oktatójának felügyelete alatt, aki Nakano Jirō volt. A létszám hamarosan úgy megugrott, hogy kinőtték az őket befogadó szálláshelyet. 1906-ben megrendezték az első versenyt, mely később évente megrendezésre került és egyre több iskolából érkeztek hallgatók indulni, majd megtanulni az újonnan létrehozott rendszert. A versenyszellem tökéletesen illeszkedett Kanō elképzelésébe az oktatáshoz, hiszen érdekessé tette a fizikai fejlesztést és testnevelést a fiatalság számára. Végül a régióban rendkívül ismert lett úszó verseny kiváló alapokat nyújtott a később 1914-ben megrendezésre kerülő első Nemzeti Úszó Bajnoksághoz.
[5] “The majority of people believe that Jigoro Kano was the founder the Kyu / Dan grade system, this is untrue. However, he is recognised as the first person to use this grading system within the Martial Arts. The idea of the Kyu / Dan grade system, or Dan-I, was in fact ‘borrowed’ from other sources of Japanese culture…
Later the Japanese public schools were using the Kyu / Dan system as a means to rank ability throughout the different athletic departments. These departments were using belts or ribbons to identify ranking ability, most notably within swimming, where advanced swimmers wore a black ribbon around their waist to separate them from beginners in swimming tournaments.”
Ami számunkra fontos a fenti időszakból, hogy az úszás ekkoriban rendelkezett egy primitív osztályozási rendszerrel. Kis csoportokban dolgoztak adott technikákon, adott távokon, olykor a hosszabb távú úszást vizsgálták az oktatók. A hallgatók fejlődése mellett a napi teljesítményt is figyelték, ez alapján javasolták előmenetelüket. Ezekről az 1902 és 1905 közötti Iskolai Tanács folyóiratában találhatóak feljegyzések, amikből az edzésmódszerek és technikák mellett az is kiderül, hogy eleinte a fokozatok megállapítására egyedül a megtett táv szolgált. Azonban már 1903-ban megjelent a technika is mint egy fokozat ismérve, és a távok növekedésnek indultak. Végül 1904-ben, a téli edzőtábor befejeztével a hallgatók összegyűltek az iskola előadó termében, ahol Kanō igazgató érmeket adott 27 hallgatónak a hosszútáv (3 ri és 1,5 ri) teljesítése után, valamint shodan[6] diplomákat nyújtott át három, azt kiérdemlő hallgatónak teljesítményük után. Szóban forgó cikk szerint Kanō igazgató ezt követően egy órás előadást is tartott a csapatnak.
1906-ban a Tokiói Tanitóképző Iskola elküldte hallgatóit úszást tanítani a középiskolákba, így a kialakult úszó rendszer rendkívül hamar elterjedt az országban.
[6]Első fokozat, “első dan”. 初段. A sho jelentése: először, kezdeti. Okleveleken is így használják, aminek egyik magyarázata, hogy ne legyen könnyen hamisítható, mint az általános számok használatának esetében lenne ami ismerve őket könnyen belátható: egy 一 , kettő 二 , vagy akár három 三.
Mint látható, Kanō sensei jūjutsu iskolájában jóval előbb került átadásra a dan oklevél, mint az az úszásban megtörtént volna és a szokás a fekete öv viselésére. Ha a legkorábbi dan fokozatot kapott jūdōka-kra tekintünk 20 év különbség telt el a kettő shodan fokozat kiadása között, de ha az első hivatalos feljegyzést vesszük bizonyított alapul, akkor is 10 év különbségről beszélhetünk. Nem tartom kizártnak, hogy az 1900-as évek elején indult úszó programnak végig kellett mennie azon a fejlődésen technikailag is, hogy a más rendszerben már ismert fokozatokat át tudják venni és alkalmazni lehessen azokat. Ehhez szükség volt az úszó iskola technikai repertoárjának növekedésére, illetve technikák változatainak kialakulására. Ezek mellett a hallgatók teljesítményében bekövetkezett jelentős növekedés is szintén okot adhatott az osztályozási rendszer változására. Természetesen a Jūdō és úszás rendkívül szoros összefonódása már csak a központjukban található Kanō sensei személye miatt is számos találgatásra és legendára adhat okot, hiszen munkássága több területen is jelentős változásokat hozott, tekintélyes újításokat okozott. Szerencsére a megmaradt feljegyzések és a rájuk hivatkozó szakmai munkák miatt is felkutatható maradt a valóság és ténylegesen megtörtént események jelentős része. És bár a valóság elérhető számunkra, ennek ismerete semmilyen mértékben nem csorbítja Kanō mester munkásságának értékét, sőt, annak megismerésével inkább kerül méltó helyére a legendás személyek panteonjában.
Az 1900-as évek eleje mellesleg nagyon sok más iskola, irányzat változását, alakulását hozta, részben Kanō sensei munkásságának köszönhetően. Mivel sokan konkrétan kapcsolatban is álltak, vagy együtt dolgoztak vele, megismerve rendszerét láttak annak előnyeit és felhasználhatóságát, átvették az akkor már kipróbáltnak tekinthető előmeneteli rendszert is. Ez köszönhető többek között Dai Nippon Butokukai-ba történő felvétel egyik feltételének is, miszerint egységes formaruha és követelményrendszer szükséges, és sokan ezért vették át a jūdō ruházatát és fokozatait. Mivel a modern irányzatok akik ezt átvették, nagyon hamar utat találtak a szélesebb rétegekhez, a dan/kyū lett az egyik legelterjedtebb harcművészeti minősítő rendszer a későbbiekben.
The Legacy of Jigoro Kano – Judo and Education (The Committee for the Commemoration of the Birth of Jigoro Kano) translated by Tom Kain, Japan Publishing Industry Foundation for Culture (JPIC) 2020 March, Tokyo
Callan, Mike (University of Hertfordshire), History of the Grading System, May 2015, Conference: British Judo Association Senior Examiners Conference at: University of Wolverhampton, Affiliation: British Judo Association (https://www.researchgate.net/publication/299604160_History_of_the_Grading_System)
The Kanō Chronicles® – Viscount Shinagawa Yajirō and the Fujimichō Kōdōkan:
Martial Arts Ranks: Clarifying Origins, Colors, and the Father of Japanese Swimming:
Tokyo Higher Normal School:
Papp Bendegúz a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Rendészettudományi Doktori Iskola,
A jūdō és a jiu-jitsu csatája – városi legenda vagy sporttörténeti tény?
http://real.mtak.hu/106997/1/3_Papp.pdf
Valamennyi online felület elérhetősége ellenőrizve: 2022.10.04.
Cikkünk keleten ismert kifejezést jár körbe, mely más kontextusokban nyugaton is számos területen megtalálható, mély beágyazottsággal bír már az ókori hagyományokban is. Azonban most a kifejezés keleti eredetét és filozófiáját vesszük górcső alá, kapcsolatát a harcművészetekkel, hogy jobban megérthessük, és megismerhessük. A kifejezést iskolánk alapítója, Tanaka Kōshirō sensei is előszeretettel használja, sokszor kalligráfiát is készít melyek a shimuja írásjeleit ábrázolják. Egyesületünk is ezt a nevet viseli, egyben egyik dōjōnk is ezt a nevet kapta
. A shimuja (ejtsd: simudzsa, 思無邪) kifejezés egy Konfuciusznak (Guangzi) tulajdonított mondás, klasszikus kínai munkákban maradt fenn. Ezek a kifejezések a Távol-Keleten (így Japánban is) mély kulturális beágyazottsággal bírnak, ebben a formában mondásként, szállóigeként hivatkoznak rájuk. A kifejezés használati módját talán az európai kultúrában használt latin eredetű kifejezésekhez lehet hasonlítani, a japán harci művészetek világában elterjedt a használata “nem ártás, minden rossz szándéktól mentesség” értelmében. (Dr. Szabó Balázs szakvéleménye a kifejezésről, részlet)
Konfuciusz (latinos forma) eredetileg kínaiul: 孔子; pin-jin: Kǒngzǐ; magyarosan: Kung-ce. A világ legjelentősebb filozófusainak egyike. A hagyomány szerint i. e. 551-től i. e. 479-ig élt Kína keleti részén, Lu fejedelemségében. Bölcseleteit a Beszélgetések és mondások című mű tartalmazza, amelyet tanítványai, illetve azok követői jegyeztek le. Konfuciusz alapította meg az „írástudók iskoláját” (zsu-csia 儒家), amit Nyugaton konfuciánus iskolaként ismernek. Tanításai a kínai kultúra és gondolkodás alapjává váltak. Filozófiájának hatása mind a mai napig töretlenül meghatározó szerepet játszik egész Délkelet-Ázsiában. A mester bölcselete ma már nemcsak Kínában éli egyre erősödő reneszánszát, hanem az egész világon mind többen fordulnak elismeréssel felé. (Wiki, kép: konfuciusz intézet weboldala.
Shimuja írásjelei jelentése “gondol – nem – gonosz”. Szó szerint így együtt a modern japán nyelvben”ártatlan”-t is jelent. A kifejezést eredetileg Konfuciusznak (Guangzi) tulajdonítják, ami a Beszélgetések és Mondások könyvében ( kínai: Lunyu, japánul: Rongo, 論語) és Dalok könyvében (kínai: Shijing, japánul: Shikyo, 詩經) című klasszikus kínai munkákban maradt fent, jelentése a “nem ártás, minden rossz szándéktól mentesség”. Az kifejezés a Rongoban (論語) az alábbiak szerint hangzik, Tőkei Ferenc fordításában:
„A Dalok Könyvének háromszáz verse van, de egyetlen sora tartalmazza valamennyit, és ez:
’Gondolataidban ne legyen hitványság.’”
詩三百，一言以蔽之，曰：『思無邪』。
Ugyanez Őri Szabolcs fordításában:
A Mester mondotta:
A Dalok Könyve háromszáz verset számlál,
de abban egyetlen sor minden mást magába zár:
“Gondolatukban nincs elhajlás.”
A kifejezés nem csupán etikai tanácsot ad hanem egyben egy mércét is felállít: ha minden döntésünk során figyelembe vesszük és igyekszünk ártó szándék nélkül cselekedni, döntéseket hozni, az nem csak az eredményt fogja mindenki számára megfelelő irányba befolyásolni, de számunkra is hosszútávú kedvező következményekkel jár, hatékonyabb eredményeket fog hozni. Ezenfelül mérlegelés nélkül az elv mentén gyorsabban hozunk döntéseket. Tágabb értelemben: a helyzetekre adott megfelelő válasz lehetősége rejlik benne, mindenféle etikai fontolgatás nélkül, érdekes módon pont ez fogja megadni az egész etikai egyensúlyát, egyben elveszi a kedvezőtlen folyamatok élét, hatását. Elsőre furcsának tűnik, de a harci cselekményekre is tökéletesen alkalmazható: adott helyzetben nem én döntöm el mi lesz a kimenetele az eseményeknek, hanem az ellenfél. Az, hogy mi történik az ő cselekedeteitől fog függeni, hiszen ez határozza meg az én válaszom. Ha erősebben támad, erősebb lesz a válaszreakció is. Én azonban mindenre felkészült vagyok, így lényegében bármi történjen is, készen állok rá. És máris ott tartunk, hogy mindent érint: a felkészülés és mindenre ki kell hogy terjedjen, fizikai és pszichés értelemben is. Ami fontos, hogy a mi oldalunkon nincs ártó szándék, viszont ez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy az “ártás” mégis megtörténjen. És bár maga az esemény etikailag nem tekinthető semlegesnek, mégis az egyén szempontjából közömbös. Persze ez más aspektusokból megvizsgálva szintén számos kérdést vethet fel, azonban minden körülményt figyelembe véve az eredője tökéletes egyensúlyt eredményez. Megjegyzendő, hogy valahol a jog is ezt az elvet igyekszik követni, legalábbis a jelenlegi időszakban. Ugyanez az elv teljesen áthelyezhető más helyzetekre, akár harcmező, akár teljesen más körülmények közé: a helyzet és a körülmények fogják meghatározni az általunk adott választ. Ennek már csak azért is fontos szerepe van, mivel a tapasztalatlan egyén amíg tetteinek morális eredményein, illetve következményein agyal, addig cselekvését gúzsba köti, így nem hogy hatékony nem lesz, de egyenesen cselekvés képtelen. Ez ugyanolyan problémát okoz, mint a félelem, ami megakadályozza a cselekvést. Természetesen ez gyakorlás útján fejleszthető, gyakorlás és tapasztalat útján élhető meg, vizsgálható.
Tágabb kontextusban a nem ártás gondolata a közösség elvét és annak megfelelő viselkedést fog eredményezni, ami a konfucionista tanokban mindig fontos szerepet játszik, olyannyira, hogy a közösségeket irányító személyek képzésének is alapköve. Ugyanakkor az elv a japán harcművészetekbe beépült konfucionista tanítások miatt is nagy utat járt be, ennek egyik legtettenérhetőbb jele a Jūdō, melynél az alapító Kanō Jigoro sokszor kiemelte ennek fontosságát. Egyik gyakran emlegetett kifejezése a jita kyōei (自 他 共 栄, kölcsönös jólét és haszon), ami szintén a klasszikusokra hivatkozik, és az egyén fejlődése mellett annak társadalomra való kedvező hatását emeli ki, mely elv rendkívül fontos volt számára iskolája és annak filozófiája kialakítása során.
A cikk eredetije a Truestyle magazin oldalán jelent meg. Oldalunk hasábjaira a szerző kérésére a magazin engedélyével kerül fel.
Történetünk az első bakufu kialakulása körüli időkbe kalauzol minket vissza a 12, századi Japánba, ahol Heian korszak (794 – 1185) utolsó és a Kamakura kor (1185 – 1333) első évei hatalmai harcainak lehetünk tanúi. Ez a Genpei (1180-1185) háború kora, melyben két erős család, a Taira-k és a Minamoto-k harcolnak a Japán feletti uralomért, és melynek eredményeként először kerül a gyakorlati kormányzás shōgun kezébe.
Főszereplőnk japán történelmének egy meglehetősen híres figurája, Benkei, a tipikus magányos harcos szerzetes ideál megtestesítője, az erő és hűség példaképe. Teljes nevén Saitō Musashibō Benkei (西塔武蔵坊弁慶, 1155-1189). A japán folklórban, kabuki és nō színházban, sőt, még mangákban és filmekben is gyakorta szerepel, karaktere rendkívül kedvelt. Ennek főbb okai a személyisége, hőstettei, és hogy személye elválaszthatatlan lett Minamoto Yoshitsunéval, aki Yoritomo, az első Shōgun öccse volt, egyben japán egyik legtehetségesebb, ámbár legtragikusabb sorsú katonai vezetője. Kettejük közös életútja mutatja meg nekünk, miért is lett Benkei annyira népszerű és kedvelt.
A legendák szerint azonban Benkei életének korai szakasza nem mesébe illő módon alakult. Egyik szerint édesapja egy kolostor vezetője volt, aki megerőszakolta egy helyi kovács lányát, és így fogant. Valószínűleg Benshō, vagy Benshin nevű magas beosztású vezetőről lehetett szó. Másik történet szerint Benkei egy templom istenének zabi gyereke, démoni tulajdonságokkal ruházzák fel, mint hosszú fogú, torzonborz hajú gyerek, ezért szoktak rá hivatkozni Oniwaka (鬼若), vagyis démon-, vagy ogre gyermekként.
A hiedelem szerint édesanyja, aki terhessége alatt egy régi szokás szerint vasat fogyasztott, folyóba esett, és megette egy óriási ponty, melyet később Benkei legyőzött a Bishamon vízesésnél ahol felfedezte édesanyja maradványait. A ponty legyőzése volt első említésre méltó hőstette.
Fizikai erejéről olyan leírások születtek, hogy a nagyapja kovács műhelyében a földbe döngölte az üllőt mikor kalapált, amikor elküldték tűzifáért egy egész fenyővel tért haza, étvágya csillapíthatatlan, ezért rizses tálja hatalmas volt, amit később egy szentélyben állították ki.
Mivel nem volt éppen átlagos külseje, sokszor “sötétként” is nevezik arcának sötét színe miatt. Oltár szolgálnak adják, ezzel mintegy szavatolva biztonságát, mivel többen meg akarták ölni születésének furcsa körülményei, illetve nem hétköznapi kinézete miatt. Így életének következő fontos állomása, hogy szerzetes lesz, egyes leírások szerint bejárta japánt, egy biztos, az Enryaku-ji kolostorban tartózkodott egy ideig. Mivel a kolostor jelentős politikai befolyásra tesz szert, illetve jelentős az anyagi háttere, igen erős tényezővé válik a környéken, ráadásul saját hadsereget tart fent, mely több fegyveres konfliktusban is részt vesz az elkövetkező időszakokban. Habár kolostorban eltöltött idő arra enged feltételezni, hogy az itten harcosoktól tanulta a fegyverforgatást, azonban bizonyos források szerint a Hiei hegyi vad harcos szerzetesek (Yamabushik) nevelték és tanították, főként egy Hitachibō Kaison nevű idős szerzetes, akinek gyámságára bízták. Később vele együtt szolgálták Yoshitsune-t egészen a szomorú végkifejletig.
Benkei már 17 éves korára közel 2 méter magasra nőtt, és emberfeletti erővel bír. Azonban tarthatatlan magatartása miatt kitoloncolják a szerzetesek, felvonul a közeli hegyre, ahol beköltözik egy elhagyatott kolostorba. Mivel a épületnek nincsen harangja, úgy dönt elhozza a közeli Miidera kolostor harangját, mely bár roppantul nehéz, vállán felviszi új helyére. A Miidera templomban látható harang karcolásait azonban azzal magyarázzák, hogy Benkei vonszolta a földön, amikor ellopta.
A harang új helyére került, mikor azonban meg akarta szólaltatni, az csak tompa és satnya hangokat adott ki, mivel vissza akart térni oda, ahonnan elhozták. Ugyanakkor a kolostor szerzetesi felvonultak a hegyre, hogy megpróbálják harangjukat visszaszerezni. A feldühödött Benkei ekkor megfogta a harangot, és legurította a hegyről mely beleszáguldott a kolostor oldalába.
Bonshō (Japánul 梵鐘) buddhista harang, ismert továbbá tsurigane (釣り鐘, függesztett harang) vagy ōgane (大鐘, nagy harang ) néven is. Nagyméretű harangok buddhista templomokban, szerte japánban megtalálhatóak, szerzetesek imára hívására, idő jelzésére, időszakok elhatárolására használják. Harangnyelv nem tartozéka ezeknek a harangoknak, ezért kivűlről szólaltatják meg vagy erre rendszeresített kézi eszközzel, vagy mellé telepített, kötelekre felfüggesztett rönkkel.
Kép forrása: wikipedia
Ekkor újra útnak áll, mígnem eljut a Kyōtō-i Goto hídhoz, ahol azzal kezd foglalatoskodni, hogy a hídon átkelni próbáló szamurájokat megveri, és elveszi azok kardját. A legendák szerint 1000 kardot szeretne összegyűjteni, erre egy különleges fegyver elkészítése miatt van szükség. Egy kovácsot megkeresve különleges fegyver iránti kérésével az azt válaszolja neki, hogy annak elkészítéséhez ezer kardra lesz szükség. Azonban, ahogy az a meséknél is lenni szokott, 999 kard után jön egy hős, akit nem sikerül legyőznie. Hősünk nem más, mint Minamoto no Yoshitsune (源義経, 1159 – 1189), Yoritomo , a későbbi Shōgun öccse. Yoshitsune szintén rendkívüli népszerűségnek örvend mind a mai napig. Úgy tartják zseniális taktikus volt, neki köszönhetően került hatalomra bátyja, aki öccse népszerűségét látva, a Taira család felett aratott győzelmüket követően úgy döntött eltünteti testvérét nehogy az később gondot okozzon. Benkei küzdelmét a hídon számtalan kép örökíti meg, népszerű témája a későbbi japán művészeteknek. Mivel ennyire kedvelt személyiség, érthető, hogy számos különleges képességet tulajdonítanak neki, például különleges vívótudományát tenguktól, mítikus erdei lényektől tanulta.
Igazából találkozásukat nevezhetjük sorsfordítónak Benkei szemszögéből, a korábban rettegett, vad harcos szerzetesből, egy végletekig odaadó és hűséges követő lett, aki mindenhova elkísérte új urát, később számos csatában, legendás összecsapásban harcolt, sereget vezetett, vagy éppen (egy nó színmű, a Funa Benkei tanúsága szerint) szellemeket űzött el hajózásuk során imáival. Benkei gyakorlatilag az egész Genpei háborút végigharcolta ura, Yoshitsune oldalán, míg végül 1185-ben Dan-no-ura-nál sikerül teljes győzelmet aratni a Taira család felett egy tengeri ütközetben.
Dan-no-ura-t követően a két testvér, Yoritomo és Yoshitsune viszonya teljesen elharapódzott. Yoritsune, Hiraizumi-ba menekült (Mutsu tartomány).Itt Fujiwara no Hidehira oltalmába veszi, majd tábornoki címet ad neki, hogy testvérével szembe szállhasson, azonban Hidehira 1187 október 29.-én betegségben meghalt. Yoritomo unszolására Hidehira második fia és egyben örököse,Yasuhira szembeszáll Yoshitsune-val. A végső összecsapásra Korogogawa no tachi-nál kerül sor, ahova beszorítják Yoshitsune-t, Benkei-t és követőiket.
Kilátástalan helyzetében Yoshitsune öngyilkosságot követ el, amíg ezt véghez viszi, hűséges követője, Benkei a kastélyba vezető hídon áll, és egymaga feltartóztatja a betörni próbáló sereget. A hiedelem szerint egymaga 300 harcossal végzett a csatában. Annyira vadul védelmezi urát, hogy nem merik megközelíteni, távolból nyilakat lőnek rá, de nem rogy meg még a legpontosabb találatoktól sem. Idővel, felbátorodva óvatosan megközelítik, ekkor veszik észre, hogy Benkei már nem él, testéből kiálló számtalan nyílvesszővel halt meg álló testtartásban. Ezt nevezik Benkei álló halálának (弁慶の立往生, Benkei no Tachi Ōjō).
Yoshitsune fejét egy nagy korsó szakéban elküldik Yoritomo-nak, aki ebben sem leli örömét, és elpusztítja a Fujiwara területet, magát Yasuhira-t is megöleti.
Benkei még a legkilátástalanabb helyzetben is ragaszkodott ahhoz, hogy szolgálja a személyt, kinek követője lett. Ezzel nem csak az elkövetkezendő évszázadok harcos ideáljának kialakulásához szolgált példával, hanem a japán folklór igen népszerű alakjává változott. Életútja mesés, kalandos, és egyben tanulságos is, ahogyan a forrófejű és erőszakos fiatalból hűséges, alkut nem ismerő, mindenre elszánt társsá vált japán egy másik ismert, és híres történelmi szereplőjének oldalán. Több harcművészettel foglalkozó ember is mosolyogva olvasta történetét, hiszen jellemének fejlődésében megannyian magunkra ismerhetünk.
Internet:
Wikipedia.org
http://www.samurai-archives.com/
http://www.mainlesson.com/display.php?author=griffis&book=oldjapan&story=bell&PHPSESSID=b3f5eb97e51
Könyv:
Bryant, Anthony J., Early Samurai AD 200–1500 (Elite 35) , Osprey, Oxford,1991
Turnbull, Stephen – The Book of the Samurai, Bison Books Ltd. London 1982
Turnbull, Stephen (2002). ‘War in Japan: 1467-1615’. Oxford: Osprey Publishing.
Turnbull, Stephen ‘Japanese Warrior Monks’. Oxford: Osprey Publishing. 2003
Turnbull, Stephen, Samurai Warfare, London, 1996 Cassell & Co.
Turnbull, Stephen, The Samurai and the Sacred, Oxford, Osprey Pub., 2006
John Powell: Magill’s Guide to Military History. Salem Press, 2001
Turnbull, Stephen (2002). “IV Battles and Sieges”. In John Gilbert. The Samurai Sourcebook (2000 Edition Reprint ed.). London: Cassell & Co. p
És lassan de biztosan fejlődik a weboldalunk is. Külön örömünkre szolgál, hogy egyesületként folytathatjuk az eddig más módon külön-külön folytatott munkát olyan tagokkal, akik elhivatottak a területen, tapasztalataikat igyekszenek az érdeklődőkkel megosztani, és tovább kutatni, képezni magukat. Az egyesület adatai és elérhetőségei itt érhetőek el: Rólunk.
Az egyesület elsődleges célja, hogy helyet és felületet biztosítson magas szintű szakmai munkának a japán harcművészetek, közelharcoktatás, oktatás, és kutatómunka terén. Oktatói folyamatos képzése és fejlesztése mellette támogassa a téma iránt érdeklődőket és tanulni vágyókat. Ehhez oktatásokat, edzéseket, előadásokat, szemináriumokat és táborokat szervez az egyesület, technikai eszközöket biztosít , kutatómunkát, fordításokat végez, és bocsát rendelkezésére a tagoknak és a képzéseiken résztvevőknek. Más szervezetekkel együttműködve igyekszünk fenti feltételeket optimlizálni, fejleszteni, mely minden résztvevő fél számára a legjobb eredményeket képes hozni. Hosszabb távú tervek között szerepel a fiatalság támogatása a területen, ösztöndíj program létrehozása, publikációk, szakmai anyagok terjesztése. Komolyabb hosszú távú tervek a harcművészet oktatásra egyetemi szak megvalósítása, mely a sportszakmai, pedagógiai és pszichológiai ismeretek mellett a harcművészetet történeti, filozófiai, eszmetörténeti, elméleti hátterét is mélyen érinti. Legnagyobb álmunk egy szakmai könyvtár létrehozása.
Az Egyesület könyvtár alapításába vágott, hogy a tanulók számára minél szélesebb hozzáférést tudjon biztosítani tanumányaikhoz
A harcművészet oktatás és kutatás számos területet érinthet, melyek nem csak azok számára lehetnek érdekesek, akik valamelyik iskola tanulói, mesterei, akik nyelveket tanulnak, egy adott ország, például japán kultrúráját, vagy törtélem iránt érdeklődnek ugyanúgy elmélyülhetnek ezekben az ismeretekben, vagy felhasználhatják saját szakterületükön. Számos országban a harcművészeti/harci kultúra egy egyedülálló szub-kultúraként alakult és maradt fent a mai napig a maga különleges elemeivel. Ezek megismeréséhez is igyekszünk majd segítséget nyújtani források elérhetővé tételével, előadásokkal, rendezvényekkel, más együttműködő partnerekkel.
Gyakorláshoz a megfelelő eszközök szükségesek, ezáltal biztonságosan végezhetőek a technikák
Az Egyesület eszközei folyamatos ellenőrzésen és javításokon esnek át, hogy a lehető legbiztonságosabb körülmények között follyanak a gyakorlások és képzések. Ennek elengedhetetlen része a megfelelő eszköz/fegyverismeret, mely során a tanuló nem csak megismeri adott fegyver felépítését, kialakítását, de ezáltal annak megfelelő, biztonságos és hatékony felhasználásra is képes lesz. Ezenfelül megismerik a fegyverek történelmét, kialakilását, és fejlődését is, egyben szimbólikájukat, és helyüket a modern időkben és kultúrákban. Mindezek mellett rendkívűl fontosnak tartjuk, hogy megismerjék ezek tárolását, javítását, használatát és az ezekre vonatkozó jogi hátteret.
Ahhoz, hogy valamit megfelelően tudjunk használni, elengedhetlen megismerni annak felépítését
Tagjainknak és oktatóinknak igyekszünk magasszinvonalú képzéseket tartani, hogy bármilyen körülmények között magas szintű szakmai munka kerüljön ki kezeink közül. Ehhez elengedhetetlen a gyakorlati oktatáshoz is szükséges magas szintű feltételek megteremtése, hogy kellően biztonságos legyen, szinvonalas, kiválóan elsajátítható és értelmezhető rendszerként tudják elsajátítani az érdeklődők az elméleti és gyakorlati ismereteket. A biztonság fokozása miatt egyedülálló harcművészeti elsősegélynyújtó képzés is életrehívásra került, mely a közelharcokoktatók, rendészeti képzők, és kés-kard, vagy egyéb veszélyes fegyverrel foglalkozók számára kiváló alap egyfelől a gyakorlásaik megfelelő biztonságos felépítésére, másfelől a komolyabb szintű ellátásra, amennyiben baleset történik, ezzel is növelve a tanítványaik feléjük irányulü bizalmát. A képzésről, és valamennyi hivatalosan induló képzésünkről hamarosan bővebb információ érhető el!
Tagjainknak és oktatóinknak igyekszünk magasszinvonalú képzéseket tartani, hogy bármilyen körülmények között magas szintű szakmai munka kerüljön ki kezeink közül. Ehhez elengedhetetlen a gyakorlati oktatáshoz is szükséges magas szintű feltételek megteremtése, hogy kellően biztonságos legyen, szinvonalas, kiválóan elsajátítható és értelmezhető rendszerként tudják elsajátítani az érdeklődők az elméleti és gyakorlati ismereteket. A biztonság fokozása miatt egyedülálló harcművészeti elsősegélynyújtó képzés is életrehívásra került, mely a közelharcokoktatók, rendészeti képzők, és kés-kard, vagy egyéb veszélyes fegyverrel foglalkozók számára kiváló alap egyfelől a gyakorlásaik megfelelő biztonságos felépítésére, másfelől a komolyabb szintű ellátásra, amennyiben baleset történik, ezzel is növelve a tanítványaik feléjük irányulü bizalmát. A képzésről, és valamennyi hivatalosan induló képzésünkről hamarosan bővebb információ érhető el!
Elsősegély képzés után oktatóink
